A szigeten fúj a szél

Ez az írás ismét a sziklás szigetecskéről indul, egy enyhe szél kíséretében. Az elmélkedés témájaként az elmúlt nyár és annak a féktelen energiái és eseményei.

Korábban sohasem vizsgálgattam a időjárás jelentéseket, elég volt, ha reggel láttam az időjárás helyzetét. De szigeten lakva ez a gondolat kénytelen volt megváltozni. Muszáj volt vizsgálni és figyelni az időjárás változásait és új szeleit. A nyár elvonulásai új és régi barátokat is hoztak hozzánk és a mi felelősségünk volt, hogy ők biztonságosan utazhassanak a szigetre és vissza. Ugyanígy van ez azzal a sok tanfolyamossal, vendéggel és a szoláridejüket tartó emberrel, akiknek társaságában töltöttük a nyarat. Előrelátónak kellet lenni és vizsgálni annak érdekében, hogy minden jól menjen.

Belőlem egy kiváló szelek szaglásza, felhők és madarak irányának és hullámok ritmusainak megfigyelője lett. Kiszimatolom az esőt egy órával korábban, felkészülök rá, hogy begyűjtsem az értékes vízcseppeket és összeszedem a megszáradt kimosott ruhákat és kiteszem a virágcserepeket a terasztető alól a felfrissítő fürdésbe. Pillanatról pillanatra minden megváltozik itt a szigeten és a környező tengeren. Nem vagyunk teljesen a külső szigetvilágban, annak a rideg fáktól mentes szikláin, de elegendően messze ahhoz, hogy a nyílt tenger és annak a mozgásai gyors változásokat hozzanak.

A tenger csodálatos és a tisztelet az ereje iránt növekedett e nyár alatt. Holott a nyugati parton nevelkedtem, hozzá vagyok szokva a tengerhez, a tenger itt kint délen egészen más mint a Botteni-öbölben. Vaasa szigetvilágában jó mély csatorna van, ha a belső szigetvilágban több mint három méter víz van. Itt a hanglokátor gyakran több mint harminc métert mutat a hajó tőkesúlya alatt. A legnagyobb nyílt tengeri rész, amelyen átmegyünk a szigetre utazáskor ötven méter mély és néhány helyen több is. A saját gondolat gyakran egy kis hegyi tájat rajzol ki láthatóvá a tenger felszíne alatt és mi csak a csúcsokat látjuk, amelyek olyan sok oldalúként emelkednek körülöttünk. Keskeny kanyonok vannak az utunk mentén, a partok majdnem a csónak oldalait csiklandozzák és mégis negyven méter víz van alattunk.

A tenger mellett a sziklák a szemem céljai mindennap. A puha, meleg felületek változtatják a színeiket és a formák a felhőkkel és a nappal mozognak. Ezeken is egy örökösen változó fedél, mint a tengeren. A szeretet az Anyaföld iránt mélyül és a hála gyarapodik. Ezt a szépséget és a változó állapotot bírja az ember nézni és szeretné is, állandóan és pillanatról pillanatra. Minden reggel új árnyalat az öbölben és a sziklákon a lábaim alatt. Minden este új égő árnyalat amikor a nap a tengerbe merül a szemeim előtt.
Olyan kicsi vagyok mindez a nagy mellett. Mint egy pillangó, ami a szél ellen repked, próbálva újra és újra a hívó virágot elérni függetlenül attól, hogy a szél elrepíti az irányvonalából, számtalan alkalommal. Az az illatos kék irányába repked olyan biztosan tudva a saját irányát. Csodálom azt is és annak az erejét a célba törekvésben.

Mi legalább tudjuk követni az időjárás jelentéseket, a biztonság kedvéért. De ez a nyár megmutatta nekünk, milyen ingatagok azok, tényleg csak irányt adnak, vagy még azt sem. Sok alkalommal feltámadt a szél és méghozzá egy élénk másodpercenként tíz -tizenöt métert meghaladó erőt ért el, pedig a jelentés nyugodt és derűs tengerjárást ígért. Olyan is volt, hogy a szél egy nappal korábban érkezett és erősebbként mint ahogy ígérve volt. Esőket is előrejelezgettek a nyár kezdete folyamán, de azok soha sem érkeztek. Az előrejelzés nehéz, mert a természetben minden megváltozott és megingott az egyensúly.

Mi a szigeten forró és néha gyötrő égetés alól menekülgetve egyhuzamban hat hetet töltöttünk egyetlen vízcsepp nélkül. A kút a szigeten szerencsére szépen szolgált egész nyáron és mi és a növényeink friss innivalóhoz jutottunk teljesen elegendő mértékben. Olyan sok mindenért hálásak lehetünk érte, mivel megmentette az összes növényeinket a magas ágyásban és az üvegházban is.
Ennek a szigetnek és majdnem az összes ezen a környéken lévő szigeteknek a nyírfái nagy mértékben szenvedtek és ezek már az őszt töltik, levélmentesen és lefelé nézve. Sok égerfa a barna öltözékét viseli szintén szomorúan és a szárasság által lenyomva. És így volt már július végén.

Minden, ami ezen a nyáron történt elgondolkodtatott, ismét egyszer, hogy mi emberek milyen felelőtlenek vagyunk, milyen választásokat hoztunk, amelyek nem voltak helyesek ennek a nagy egységnek a szempontjából, hanem egy egyén vagy nemzet  haszna alapján lettek meghozva. A nyár megmutatta, milyen kicsik vagyunk mi emberek valójában az összes természeti erő előtt és közepett attól függetlenül, hogy van nekünk ez a nagy isten = a technológiai fejlődés és annak a teljesítményei, mi több azok az időjárás jelentések.

Az egész földgömb pusztító változások markaiban volt és ismét a szenvedés, úgy az embereké mint a földé is, gyarapodott. Ettől függetlenül is vannak olyanok, akik lekicsinyítve mondják, hogy ez semmi, voltak már ilyenek. A környezeti jelentésekre vonogatják a vállaikat, nem érint engem, és nem is akarom tudni vagy a média nyomatja a nagy pusztítást, félelmet gerjesztve és azon rágódnak az összes főcímben.

De hol vannak a cselekvők, a helyzet megváltoztatói, az épp ész és A NAGY AKARAT arra, hogy megváltoztassák az irányt, amely egyértelműen a keményebb körülmények felé visz bennünket a bolygó minden szegletében. Miért várunk? Miért nem fogunk össze? Miért nem vállalja senki a vezető szerepét, mutat példát és mondja el, mit tehetünk? Miért nem ellenezzük ezt a rossz irányt, holott követjük a svéd lány YouTube-videóit, amelyekben van mondanivaló? Miért adjuk meg magunkat azoknak az erőknek, amelyek végül elpusztíthatják az Anyaföld és az emberiség közötti csodálatos együttműködés teljes gyönyörű, isteni tervét.

Sír az Anyaföld, azt minden sziklán hallani lehet, ahol egy állva meghalt nyírfa rázza le az utolsó leveleit. Hallom, ahogy az egész természet panaszkodik, a víz kínjában nyüzsög és a madarak is eltévedten kiáltoznak, mert a tengeri áramlatok és a szelek kiszámíthatatlanná váltak. Az egyensúly megszűnt, az emberiség döntéseinek és a hatalmas önzőségének köszönhetően.
Nagy kérdésként marad tehát ez a nyár után az, hogy mit tehetünk annak érdekében, hogy ez a szép és csodálatos ne pusztuljon el véglegesen, vagy tudunk-e már bármit is tenni?

Az ég irányába fordulok a nap tengerbe való csúszását csodálva, a szél lecsillapodott és a tenger aranysárgán hullámzik. Egy nagy szigetvilági pók új függönyt szőtt nekünk a nagy ablak elé, mintha a nap utolsó ragyogó sugaraitól szeretne védeni. A kutyák majdnem egyszerre sóhajtanak a saját ágyaikban, az esti séta a sziklákon ma lefutatlanul maradt egy zápor miatt, amely a szikla felszínét gyorsan síkossá teszi mint a jég. Az éjszaka megint egy kicsit korábban közeledik mint tegnap, ebben a pillanatban minden rendben van. De akkor sem tudok teljesen felejteni, mivel valahol valaki szenved, valaki a természet erői előtt harcol, az otthonát védve. Itt az idő a Nagy Erő irányába fordulni és segítséget és bölcsességet, együttérzést kérni minden élő iránt. Amíg szenvedés van, addig cselekednünk kell annak felszámolása érdekében. Egyenként felébredve és végül összefogva, a jó és a fontos cél érdekében.